Előszó
Callie
Az élet csupa szerencse,például amikor az ember jó lapokat kap,vagy egyszerűen csak jókor van jó helyen.Egyeseknek ezüsttálcán kínálják a szerencsét,az új esély,a menekvést.A megmentő lehet hősies,vagy akár lehet csak puszta véletlen,viszont vannak,akiknek egyáltalán nem jut a szerencse,akik rosszkor kötnek ki rossz helyen,akiket nem mentenek meg.
-Callei,figyelsz te rám?-kérdezi anyukám,ahogy leparkol a ház előtt.
Nem válaszolok,figyelem,ahogy a levelek pörögve átsuhannak a szélben az udvaron,a motorháztető,ahová csak röpíti őket a fuvallat.Tehetetlenül sodródnak az életben.Elönt a vágy,hogy kiugorjak,mindet megragadjam, és a markomba szorítsam,de ahhoz ki kellene szállnom a kocsiból.
-Mi ütött beléd?-csattan fel anyám,miközben lehallgatja a hangpostáját.-Menj már be a bátyádért!
Elszakítom a tekintetem a levelektől,és anyám felé fordulok.
-Légyszi,hadd ne nekem kelljen,anyu!-Izzadt kézzel markolom az ajtó fém kilincsét,és óriási gombócot érzek a torkomban.-Nem mehetnél be érte te?
-Eszem ágába sincs beállítani egy gimis kölykökkel teli bulira,és momentán semmi kedvem elcsevegni Macivel,csak hogy eldicsekedhessen Kayden ösztöndíjával-feleli anyám,és manikűrözött kezével int,hogy siessek már.-Most pedig eredj,szólj a bátyádnak,hogy ideje hazamenni.
Görnyedt háttal nyitom ki az ajtót,és végigcaplatok a kavicsos felhajtón a zöld spalettás,meredek tetős,emeletes házig.
-Még két nap,még két nap-mondogatom halkan,miközben ökölbe szorított kézzel átfurakodom a kocsik között.-Már csak két nap,aztán jön az egyetem,és ez az egész a múlté.
Az ablakon kiáradó fény tündököl a szürke estében,és a lufikkal díszített tornácon ,,Gratulálunk!" feliratú transzparens lóg.Owensék mindig is szerették nagy felhajtást csapni,az ok lehetett bármi:születésnap,nagy ünnepek vagy épp egy ballagás.Tökéletes családnak tűnnek,de én nem hiszek a tökéletességben.
Ezt a partit a legkisebb fiuk,Kayden tiszteletére adják,annak örömére,hogy leérettségizett,és fociösztöndíjat nyert a Wyomingi Egyetemre.Semmi bajom Owensékkel.A családom néha náluk vacsorázik,és mindig eljönnek hozzánk,ha kerti sütést rendezünk.Csak a partikat sem szerettem.Engem nem is szoktak meghívni sehova,legalább hatodikos korom óta.
Amikor odaérek a házat körbeölelő tornáchoz,Daisy McMillian vonul ki az ajtón,pohárral a kezében.Göndör,szőke haja megcsillan a lámpafényben,ahogy észrevesz,és rosszindulatú vigyorral gördül az ajka.
Kitérek a lépcsőtől jobbra,gyorsan elkanyarodom a ház oldalához,mielőtt Daisy kigúnyolhatna.A nap a várost övező hegyek mögé süllyed.és az eget szitakötőként pettyezik a csillagok.A ház mellett haladva nem sokat látni,miután magam mögött hagyom a tornác világítását,és hamarosan megbotlom valamiben.Elesek,felhorzsolom a tenyeremet a murván.A külső sérüléseket könnyű elviselni,így hát habozás nélkül felpattanok.
Lesöpröm a kavicsokat a kezemről,grimaszt vágok sajgó tenyerem miatt,és befordulok a ház mögé,a hátsó udvarba.
-Leszarom,hogy mit akartál csinálni!-hasít egy férfihang a sötétben.-Kurvára haszontalan vagy.Mindig csak csalódást okozol.
Megtorpanok a gyep szélén.A hátsó kerítés közelében téglából épült házikó áll,halvány megvilágításban két alak látszik.Az egyikük magasabb,de lehajtja fejét,és széles válla legörnyed.Az alacsonyabb sörhasú,hátul kopaszodik,és kezét ökölbe szorítva hadonászik a másik orra előtt.
Hunyorgok a sötétben,és rájövök,hogy az alacsony alak nem más,mint Mr.Owens,a magasabb pedig Kayden Owens.Meglep a helyzet,hiszen a srác mindig nagyon magabiztos a suliban,ahol nem szokták bántani.
-Bocsánat-motyogja Kayden remegő hangon,miközben mellkasához szorítja a kezét.-Véletlen bolt,uram.Nem fordul elő még egyszer.
A nyitott hátsó ajtóra pillantok,ahonnan kiáramlik a fény meg a hangos zene,odabent táncolnak,kiabálnak,nevetnek az emberek.Összecsendülnek a poharak,és még idekint is érzem a házban felgyülemlett érzékiséget.Az ilyen helyeket gondosan el szoktam kerülni,méghozzá bármi áron,mert az efféle közegben nem kapok rendesen levegőt.Óvatosan felteszem a lábam a legalsó lépcsőfokra,remélem,hogy észrevétlenül beleolvadhatok a tömegbe,megkereshetem a bátyámat,és elhúzhatok innen.
-Ne mondd nekem,hogy csak kibaszott véletlen volt!-harsogja a férfi,felfoghatatlan düh árad belőle.Hangos csattanás hallatszik,majd egy reccsenés,akár a darabokra törőt csont.Ösztönösen megperdülök,épp időben,hogy lássam,amint Mr.Owens ökle Kayden arcába csapódik.Az újabb reccsenéstől felfordul a gyomrom.A férfi újra meg újra megüti a fiát,még akkor sem hagyja abba,amikor Kayden a földre zuhan.-A hazugoknak büntetés jár,Kayden.
Várom,hogy a fiú fölkeljen,de nem mozdul,még a fejét sem óvja a karjával.Az apja hasba rúgja,aztán arcba,a mozdulatai egyre durvábbak,nem látszik rajta,hogy abba akarná hagyni.
Gondolkodás nélkül cselekszem,hevesen buzog bennem a vágy,hogy megmentsem Kaydent,és ez minden kétséget kitöröl az agyamból.Átrohanok a gyepen meg a leveleken,amiket utamba fúj a szél,és semmi más tervem nincs,csak közbe akarok lépni.Miután odaérek hozzájuk,azonnal elfog a remegés,és a sokk kerülget,mert világosan látszik,hogy a helyzet még súlyosabb,mint az eredetileg észleltem.
Mr.Owens ökle felszakadt,vér csöpög belőle a kis ház előtti cementre.Kayden a földön fekszik,járomcsontja mentén seb tátong,akár egy hasadék a fa kérgén.Fél szeme úgy feldagadt,hogy ki sem tudja nyitni,ajka megrepedt,és egész arca vérben úszik.
Mindketten rám néznek,én pedig nagyon bizonytalanul ujjal gyorsan a hátam mögé mutatok.
-Valaki kereste magát a konyhában-mondom Mr.Owensnek,és hálás vagyok,hogy a hangom most az egyszer képes higgadt maradni.-Segítenie kéne valamiben...Bár nem emlékeszem,hogy miben.
A férfi éles tekintete belém mar,hátrahőkölök,mert a szeme merő harag és tehetetlenség,mintha dühe uralkodna rajta.
-Te meg ki a fene vagy?
-Callie Lawrence-felelem halkan,megérezve lélegzete alkoholszagát.
Tekintete elnyűtt cipőmtől vastag,csatos dzsekimre vándorol,majd a hajamra,ami alig ér az államig.Úgy festek,akár egy hajléktalan,de ez is a cél.Nem akarom,hogy észrevegyenek.
-Ja,igen,te vagy Lawrence edző lánya.Nem ismertelek fel a sötétben.-Lepillant az öklén lévő vérre,majd ismét rám néz.-Figyelj,Callie,nem szándékosan csináltam.Véletlen volt.
Nem boldogulok valami jól nyomás alatt,így mozdulatlanul állok,hallgatom zakatoló szívemet.
-Értem.
-Megyek,rendbe szedem magam-motyogja.Egy röpke pillanatra még a velőmig hatol a tekintete,majd áttrappol a füvön,a hátsó ajtó felé,sérült kezét az oldalához szorítja.
Ismét Kaydenre összpontosítok,végre kifújom a mellkasomban rekedt levegőt.
-Jól vagy?
Szemére szorítja kezét,a cipőjét bámulja,másik kezét mellkasához tartja,védtelenek,gyengének és döbbentnek tűnik.Egy másodperc elképzelem magam,amint a földön fekszem,tele olyan vágásokkal és véraláfutásokkal,amik kívülről nem látszanak.
-Semmi bajom.-Éles a hangja,úgyhogy a ház felé fordulok,menekülőre fogom.
-Miért csináltad?-szól utánam a hangja a sötétből.
Megállok a gyep peremén,és megfordulok,hogy szembenézzek vele.
-Csak azt tettem,amit bárki tett volna a helyemben.
Ép szeme fölötti szemöldökét felhúzza.
-Nem,nem azt tetted.
Kayden meg én elsős korunk óta egy iskolába járunk.Sajna ez a leghosszabb beszélgetésünk azóta,hogy hatodikba rám sütötték az osztály különce címét.A tanév közepén egy nap lenyírt hajjal állítottam be a suliba,akkora ruhában,amiben szinte eltűntem.Ezek után minden barátomat elveszítettem.Meg amikor a családjaink együtt vacsoráztak,Kayden akkor is úgy csinált,mintha nem ismerne.
-Azt tetted,amit szinte senki sem tett volna.-Leengedi kezét a szeme elől,talpra kászálódik,és fölém tornyosul,amint kinyújtja lábát.Az a fajta srác,akiért odavannak a lányok,köztük én is,annak idején,amikor még nem csak fenyegetőnek láttam a fiúkat.Barna haja a fülére és a nyakára lapul,általában tökéletes mosolya véres borzalom,és csak egyik smaragdzöld szeme látszik.-Nem értem,miért csináltad.
A homlokomat kaparászom,ez az ideges szokásom,ha valaki figyelmesen néz.
-Hát,nem fordíthattam csak úgy hátat.Sosem bocsátottam volna meg magamnak.
A házból áradó fény szó szerint rávilágít,milyen súlyosak a sérülései,és hogy a pólója vérfoltos.
-Senkinek sem szólhatsz erről,érted?Apám bepiált...és nehéz időszakon megy keresztül.Most nem önmaga.
Az ajkamat harapdálom,nem is tudom,hiszek-e neki.
-Talán szólnod kellene valakinek...mondjuk,anyukádnak.
Úgy mered rám,mintha kicsi,tehetetlen gyerek lennék.
-Nincs miről szólni.
Méregetem feldagadt arcát,az amúgy tökéletes,de most eltorzul vonásait.
-Jól van,ha ezt akarod.
-Ezt akarom-közli elutasítóan,én pedig megint elindulok.-Várj,Callie!Callie vagy,ugye?Kérhetnék egy szívességet?
Hátranézek a vállam fölött.
-Persze.Mit szeretnél?
-A földszinti fürdőszobában van egy elsősegélydoboz,a mélyhűtőben meg egy jégtömb.Idehoznád őket?Nem akarok bemenni,amíg rendbe nem szedtem magam.
Borzasztóan szeretném elhúzni a csíkot,ám esdekelő hangja levesz a lábamról.
-Persze,hozom.-Otthagytam a kerti házikó közelében,és bemegyek a partira,a zsúfolt légkörben alig kapok levegőt.A könyökömet behúzva,és remélve,hogy senki nem fog hozzám érni,átvágok a tömegen.
Maci Owens,Kayden édesanyja néhány másik anyukával beszélget az asztalnál,és integet nekem,arany és ezüst karperecei összecsörrennek.
-Callie,szívem,itt van anyukád?-Akadozva beszél,egy üres borosüveg áll előtte az asztalon.
-Odakint vár a kocsiban-válaszolom a zenét túlkiabálva,miközben valaki nekimegy a vállamnak,és izmaim megfeszülnek.-Éppen apukámmal telefonált,úgyhogy engem küldött be a bátyámért.Nem tetszett látni őt?
-Bocs,szívem,nem láttam.-Drámai mozdulattal int körbe.-Olyan sokan vannak itt!
Visszafogatna integetem neki.
-Hát jó,akkor megkeresem.-Ahogy továbbmegyek,elgondolkodom,vajon látta-e a férjét,és kérdőre fogja-e vonni a kezén lévő sérülés miatt.
A nappaliban Jakson,a bátyám,a kanapén üldögél,dumál a legjobb barátjával,Caleb Millerrel.Megtorpanok a küszöbön,hogy ne vehessenek észre.Egyre csak nevetnek és beszélgetnek,gondtalanul söröznek.Utálom a bátyámat,amiért röhög,amiért itt van,amiért kénytelen vagyok szólni neki,hogy anyu odakint vár a kocsiban.
Elindulok feléje,de nem bírom megmozdítani a lábam.Tudom,hogy muszáj túlesnem rajta,de párocskák smárolnak a sarokban és táncolnak a szoba közepén,én pedig feszengek ettől.Nem kapok levegőt.nem kapok levegőt.Mozdulj láb,mozdulj!
Valaki nekem jön,és kis híján lelők a padlóra.
-Bocsi-mentegőzi egy mély hang.
Az ajtófélfába kapaszkodom,megtörik a bódulatom.Végigsietek a folyóson,meg sem nézem,ki jön nekem.Ki kell jutnom innen,hogy megint kapjak levegőt.
Miután magamhoz veszem az elsősegélydobozt a mosdó alatti szekrényből meg a jégtömböt a mélyhűtőből,kerülő úton megyek ki a házból,észrevétlenül osonok ki az oldalsó ajtón,Kayden már nincs odakint,de a kis téglaépület ablakán fény szűrődik ki.
Óvatosan kinyitom az ajtót,és bedugom a fejem a halvány megvilágított helységben.
-Hahó!
Kayden kilép a hátsó szobából,nincs rajta póló,és egy törülközőt szorít élénkpiros,feldagadt arcához.
-Na,sikerült?
Belépek a helységbe,és becsukom magam után az ajtót.Kayden felé nyújtom az elsősegélydobozt meg a jégtömlőt,de a fejemet az ajtó felé fordítom,hogy ne kelljen őt néznem.Csupasz mellkasa és farmerjából kilógó csípője láttán fojtogat a szorongás.
-Nem harapok,Callie.-Közömbös hangnemben szól,miközben elveszi a dobozt meg e tömlőt.-Nem muszáj a falat bámulnod.
Erőnek erejével feléje fordulok,és nem bírom megállni,hogy megbámuljam a hasát meg a mellkasát keresztező hegeket.Az alkarján végighúzódó vonalak a legborzasztóbbak,vastagok és szaggatottak,mintha valaki borotvával eset volna neki a bőrének.Ha tehetném,végigfutnám az ujjamat az összes sebhelyen,megszabadítanám őt a velük járó fájdalomtól és emlékektől.
Gyorsan leengedi a törülközőt,hogy eltakarja a felsőtestét,és ép szemével értetlenség villan,miközben egymásra meredünk.Zakatol a szívem,ahogy eltelik egy pillanat,csupán egy csettintésnyi,de mégis mintha örökké tartana.
Kayden pislog,és monoklijára szorítja a jégtömlőt,miközben óvatosan leteszi a biliárdasztal szélére az elsősegélydobozt.Remegő ujjakkal húzza vissza a kezét,és meglátom,hogy ökle minden ujjízületét véresre horzsolta.
-Kivennéd belőle a gézt?Nekem kicsit fáj a kezem.
Ahogy bénázó ujjakkal igyekszem kinyitni a reteszt,beakad a körmöm a résbe,és betörik.Mire sikerül felemelnem a fedőt és kivennem a gézt,vér szivárgót az ujjamból.
-Szemed alatti sebet talán össze kéne varrni.nagyon rosszul fest.
A törülközővel nyomogatja a vágást,grimaszol a fájdalomtól.
-Nem olyan vészes.Csak ki kell tisztítani,és bekötni.
A forró,gőzölgő víz végigfolyik a testemen,perzseli a bőröm,vörös nyomokat és hólyagokat hagy rajtam.Nem akarok mást,csak újra tisztának érezni magam.Elveszem tőle a nedves törülközőt,vigyázok,ujjaink egymáshoz ne érjenek,és előrehajlok,hogy szemügyre vegyem a sebet,ami olyan mély,hogy izmot és szövetet látok.
-Tényleg összekel varrni a sebed.-Lenyalom a vért betört körmű hüvelykujjamról.-Különben heg marad utána.
Ajka szomorú mosolyra görbül.
-Kibírom a hegeket,pláne azokat,amik kívül vannak.
Teljes szívemből megértem.
-De komolya,orvoshoz kéne vitetned magad anyukáddal,aztán el kellene mondani neki,mi történt.
Leteker egy kis darab gézt,ám az egészet leejti a padlóra.
-Az teljesen esélytelen,de mindegy is,mert úgysem számítana.Ez az egész nem számít.
Bizonytalan ujjakkal felveszem a gézt,és letekerek róla egy kis darabot.A kézfejem köré csavarom,majd letépem az orsóról,aztán kiveszem a ragasztószalagot a dobozból.Ezek után kiűzök a fejemből minden egyes rettegő gondolatot,és Kayden arca felé nyúlók.Mozdulatlanul áll,s mellkasához szorítja fájó kezét,miközben sebére helyezem a gézt.Tekintetét rám szegezi,összevonja a szemöldökét,és alig vesz levegőt,mialatt leragasztom a kötést.
Hátrahúzódom,és felsóhajtok.A családtagjaimat leszámítva Kayden az első,akit az elmúlt évben szándékosan megérintettem.
-Én a helyedben akkor is fontolóra venném az orvost.
Becsukja a dobozt,letöröl egy vércseppet a fedeléről.
-Láttad odabent apámat?
-Nem.-Csipog a mobilom a zsebemben,elolvasom az SMS-t.-Mennem kell.Anyukám odakint vár,a kocsiban.Biztos,hogy most már boldogulsz?
-Persze,simán.-Rám sem néz,miközben felkapja a törülközőt,és a hátsó helység felé indul.-Jól van,akkor majd még látjuk egymást,gondolom.
Nem,nem látjuk.Visszadugom a zsebembe a telefont,és az ajtó felé indulok.
-Igen,majd biztos összefutunk.
-Köszönöm-teszi hozzá rögtön Kayden.
A kilincset markolva megtorpanok.Rémesen érzem magam,amiért itt hagyom,de gyáva vagyok maradni.
-Mit?
Egy végtelenségig tűnődik,majd nagyot sóhajt.
-Hogy idehoztad nekem az elsősegélydobozt meg a jégtömlőt.
-Nagyon szívesen.-Nehéz szível lépek ki az ajtón,hiszen újabb titok terhét vettem magamra.
Amint meglátom a kavicsos felhajtót,megcsörren a mobilom.
-Kevesebb mint egy méterre vagyok tőletek-veszem fel a telefont.
-A bátyád idekint vár,muszáj végre hazamenni.Nyolc órán belül ki kell érnie a reptérre.-Édesanyám hangja nagyon ideges.
Gyorsítok.
-Bocs!Elvonták a figyelmem...De te küldtél be érte.
-Hát,azóta olvasta az SMS-emet,na,siess már!-Leteszem a telefont,amint kiérek a ház elé.
Daisy,Kayden barátnője,a tornácon üldögél,egy szelet tortát eszik,miközben Caleb Millerrel cseveg.A gyomrom azonnal görcsbe rándult,a tartásom meggörnyed,és a fák árnyékába húzódom,remélve,hogy nem látnak meg.
-Uramatyám,csak nem Callie Lawrence?-Szól Daisy,fél kézzel leárnyékolja a szemét,és felém hunyorog.-Te meg mi a fenét keresel itt?Nem a temetőben kéne lógnod,vagy ilyesmi?
Lehajtóm a fejem,és megszaporázom a lépteimet,elbotlom egy nagy kőben.Gyerünk tovább,lépésről lépésre!
-Vagy talán csak fincsi tortám elől menekülsz?-kiáltja utánam Daisy nevetve.-Mi a baj,Callie?Gyere,meséld el!
-Hagyd már!-inti gúnyos vigyorral Caleb,aki áthajol a korláton,és olyan fekete szemmel néz,akár az éjszaka.-Lefogadom,hogy Callie-nek jó oka van elmenekülni.
A szavaiból kivehető a burkolt célzást felpörgeti a szívemet és a lábamat.Berohanok a felhajtó sötétjébe,nevetésüket hangja a hátamba csapódik.
-Mi bajod van?-kérdezi a bátyám,ahogy bevágom a kocsiajtót,bekötöm a biztonsági övet,lihegek,és lesimítom a hajam rövid tincsit.-Miért futottál?
-Anyu azt mondta siessek.-Az ölembe bámulok.
-Néha egyáltalán nem értelek,Callie.-Sötétbarna haját igazgatja,majd hátradől az ülésen.-Mintha direkt erőfeszítést tennél,hogy az emberek futárnak gondoljanak.
-Nem én vagyok a huszonnégy éves,aki egy gimis buliba lóg-emlékeztettem.
Anyukám bosszús tekintettel néz rám.
-Callie,ne csináld!Tudod,hogy Mr.Owens hívta meg a bátyádat,ahogy téged is meghívott.
Kayden járt a fejemben,véres és feldagadt arca.Borzasztóan érzem magam,amiért egyedül hagytam,és kis híján elárulom anyámnak a történteket.Ám ekkor szemembe ötlik Caleb meg Daisy a tornácon,amint figyelnek minket tolatás közben,és eszembe jut,hogy egyes titkokat magunkkal kell vinnünk a sírba.Egyébként is,édesanyám sosem volt az a típus,aki kíváncsi lenne a világ csúnya dolgaira.
-Csak huszonhárom vagyok.A jövő hónapig nem is töltöm be a huszonnégyet-zökkent ki a bátyám a gondolataimból.-És már a többiek sem gimisek,szóval hagyjál békén.
-Tudom,hány éves vagy-felelem.-És már én se vagyok gimis.
-Azért muszáj így örülnöd neki-grimaszol anyám,miközben elfordítja a kormányt,hogy kikanyarodjunk az utcára.Barna szeme körül elmélyülnek a szarkalábak,ahogy igyekszik megállni a sírást.-Hiányozni fogsz nekünk,én pedig nagyon szeretném,ha meggondolnád magad,és mégiscsak várnál őszig,hogy elmenj az egyetemre.Laramie majdnem hat órára van innen,édesem.Nagyon nehezen bírom majd,hogy ilyen messze leszel.
A fák között elnyúló,alacsony dombokon átlévő útra mennek.
-Bocs,anyu,de már beiratkoztam.Egyébként sincs semmi értelme itt maradnom a nyárra,csak hogy a szobámban üldögéljek.
-Vállalhatnál valami állást-javasolja.-Mint a bátyád szokott nyaranta.Úgy több időt töltenél vele,ráadásul Caleb is nálunk lakik majd a nyáron.
Testem minden izma begörcsölt,mintha csomóra kötötték volna,és csak nagy erőfeszítés árán sikerül levegőt vennem.
-Bocsi,anyu,de készen állok rá,hogy egyedül legyek.
Az nem kifejezés.Elegem van már abból,hogy anyám örökké szomorúan néz rám,mert semmit sem ért,amit teszek.Nem bírom már,hogy el akarom mondani neki,mi történt,de tudom,nem lehet.Készen állok arra,hogy egyedül legyek,jó messze a rémálmoktól,amik eluralják a szobámat,az életemet,az egész világomat.
Lesöpröm a kavicsokat a kezemről,grimaszt vágok sajgó tenyerem miatt,és befordulok a ház mögé,a hátsó udvarba.
-Leszarom,hogy mit akartál csinálni!-hasít egy férfihang a sötétben.-Kurvára haszontalan vagy.Mindig csak csalódást okozol.
Megtorpanok a gyep szélén.A hátsó kerítés közelében téglából épült házikó áll,halvány megvilágításban két alak látszik.Az egyikük magasabb,de lehajtja fejét,és széles válla legörnyed.Az alacsonyabb sörhasú,hátul kopaszodik,és kezét ökölbe szorítva hadonászik a másik orra előtt.
Hunyorgok a sötétben,és rájövök,hogy az alacsony alak nem más,mint Mr.Owens,a magasabb pedig Kayden Owens.Meglep a helyzet,hiszen a srác mindig nagyon magabiztos a suliban,ahol nem szokták bántani.
-Bocsánat-motyogja Kayden remegő hangon,miközben mellkasához szorítja a kezét.-Véletlen bolt,uram.Nem fordul elő még egyszer.
A nyitott hátsó ajtóra pillantok,ahonnan kiáramlik a fény meg a hangos zene,odabent táncolnak,kiabálnak,nevetnek az emberek.Összecsendülnek a poharak,és még idekint is érzem a házban felgyülemlett érzékiséget.Az ilyen helyeket gondosan el szoktam kerülni,méghozzá bármi áron,mert az efféle közegben nem kapok rendesen levegőt.Óvatosan felteszem a lábam a legalsó lépcsőfokra,remélem,hogy észrevétlenül beleolvadhatok a tömegbe,megkereshetem a bátyámat,és elhúzhatok innen.
-Ne mondd nekem,hogy csak kibaszott véletlen volt!-harsogja a férfi,felfoghatatlan düh árad belőle.Hangos csattanás hallatszik,majd egy reccsenés,akár a darabokra törőt csont.Ösztönösen megperdülök,épp időben,hogy lássam,amint Mr.Owens ökle Kayden arcába csapódik.Az újabb reccsenéstől felfordul a gyomrom.A férfi újra meg újra megüti a fiát,még akkor sem hagyja abba,amikor Kayden a földre zuhan.-A hazugoknak büntetés jár,Kayden.
Várom,hogy a fiú fölkeljen,de nem mozdul,még a fejét sem óvja a karjával.Az apja hasba rúgja,aztán arcba,a mozdulatai egyre durvábbak,nem látszik rajta,hogy abba akarná hagyni.
Gondolkodás nélkül cselekszem,hevesen buzog bennem a vágy,hogy megmentsem Kaydent,és ez minden kétséget kitöröl az agyamból.Átrohanok a gyepen meg a leveleken,amiket utamba fúj a szél,és semmi más tervem nincs,csak közbe akarok lépni.Miután odaérek hozzájuk,azonnal elfog a remegés,és a sokk kerülget,mert világosan látszik,hogy a helyzet még súlyosabb,mint az eredetileg észleltem.
Mr.Owens ökle felszakadt,vér csöpög belőle a kis ház előtti cementre.Kayden a földön fekszik,járomcsontja mentén seb tátong,akár egy hasadék a fa kérgén.Fél szeme úgy feldagadt,hogy ki sem tudja nyitni,ajka megrepedt,és egész arca vérben úszik.
Mindketten rám néznek,én pedig nagyon bizonytalanul ujjal gyorsan a hátam mögé mutatok.
-Valaki kereste magát a konyhában-mondom Mr.Owensnek,és hálás vagyok,hogy a hangom most az egyszer képes higgadt maradni.-Segítenie kéne valamiben...Bár nem emlékeszem,hogy miben.
A férfi éles tekintete belém mar,hátrahőkölök,mert a szeme merő harag és tehetetlenség,mintha dühe uralkodna rajta.
-Te meg ki a fene vagy?
-Callie Lawrence-felelem halkan,megérezve lélegzete alkoholszagát.
Tekintete elnyűtt cipőmtől vastag,csatos dzsekimre vándorol,majd a hajamra,ami alig ér az államig.Úgy festek,akár egy hajléktalan,de ez is a cél.Nem akarom,hogy észrevegyenek.
-Ja,igen,te vagy Lawrence edző lánya.Nem ismertelek fel a sötétben.-Lepillant az öklén lévő vérre,majd ismét rám néz.-Figyelj,Callie,nem szándékosan csináltam.Véletlen volt.
Nem boldogulok valami jól nyomás alatt,így mozdulatlanul állok,hallgatom zakatoló szívemet.
-Értem.
-Megyek,rendbe szedem magam-motyogja.Egy röpke pillanatra még a velőmig hatol a tekintete,majd áttrappol a füvön,a hátsó ajtó felé,sérült kezét az oldalához szorítja.
Ismét Kaydenre összpontosítok,végre kifújom a mellkasomban rekedt levegőt.
-Jól vagy?
Szemére szorítja kezét,a cipőjét bámulja,másik kezét mellkasához tartja,védtelenek,gyengének és döbbentnek tűnik.Egy másodperc elképzelem magam,amint a földön fekszem,tele olyan vágásokkal és véraláfutásokkal,amik kívülről nem látszanak.
-Semmi bajom.-Éles a hangja,úgyhogy a ház felé fordulok,menekülőre fogom.
-Miért csináltad?-szól utánam a hangja a sötétből.
Megállok a gyep peremén,és megfordulok,hogy szembenézzek vele.
-Csak azt tettem,amit bárki tett volna a helyemben.
Ép szeme fölötti szemöldökét felhúzza.
-Nem,nem azt tetted.
Kayden meg én elsős korunk óta egy iskolába járunk.Sajna ez a leghosszabb beszélgetésünk azóta,hogy hatodikba rám sütötték az osztály különce címét.A tanév közepén egy nap lenyírt hajjal állítottam be a suliba,akkora ruhában,amiben szinte eltűntem.Ezek után minden barátomat elveszítettem.Meg amikor a családjaink együtt vacsoráztak,Kayden akkor is úgy csinált,mintha nem ismerne.
-Azt tetted,amit szinte senki sem tett volna.-Leengedi kezét a szeme elől,talpra kászálódik,és fölém tornyosul,amint kinyújtja lábát.Az a fajta srác,akiért odavannak a lányok,köztük én is,annak idején,amikor még nem csak fenyegetőnek láttam a fiúkat.Barna haja a fülére és a nyakára lapul,általában tökéletes mosolya véres borzalom,és csak egyik smaragdzöld szeme látszik.-Nem értem,miért csináltad.
A homlokomat kaparászom,ez az ideges szokásom,ha valaki figyelmesen néz.
-Hát,nem fordíthattam csak úgy hátat.Sosem bocsátottam volna meg magamnak.
A házból áradó fény szó szerint rávilágít,milyen súlyosak a sérülései,és hogy a pólója vérfoltos.
-Senkinek sem szólhatsz erről,érted?Apám bepiált...és nehéz időszakon megy keresztül.Most nem önmaga.
Az ajkamat harapdálom,nem is tudom,hiszek-e neki.
-Talán szólnod kellene valakinek...mondjuk,anyukádnak.
Úgy mered rám,mintha kicsi,tehetetlen gyerek lennék.
-Nincs miről szólni.
Méregetem feldagadt arcát,az amúgy tökéletes,de most eltorzul vonásait.
-Jól van,ha ezt akarod.
-Ezt akarom-közli elutasítóan,én pedig megint elindulok.-Várj,Callie!Callie vagy,ugye?Kérhetnék egy szívességet?
Hátranézek a vállam fölött.
-Persze.Mit szeretnél?
-A földszinti fürdőszobában van egy elsősegélydoboz,a mélyhűtőben meg egy jégtömb.Idehoznád őket?Nem akarok bemenni,amíg rendbe nem szedtem magam.
Borzasztóan szeretném elhúzni a csíkot,ám esdekelő hangja levesz a lábamról.
-Persze,hozom.-Otthagytam a kerti házikó közelében,és bemegyek a partira,a zsúfolt légkörben alig kapok levegőt.A könyökömet behúzva,és remélve,hogy senki nem fog hozzám érni,átvágok a tömegen.
Maci Owens,Kayden édesanyja néhány másik anyukával beszélget az asztalnál,és integet nekem,arany és ezüst karperecei összecsörrennek.
-Callie,szívem,itt van anyukád?-Akadozva beszél,egy üres borosüveg áll előtte az asztalon.
-Odakint vár a kocsiban-válaszolom a zenét túlkiabálva,miközben valaki nekimegy a vállamnak,és izmaim megfeszülnek.-Éppen apukámmal telefonált,úgyhogy engem küldött be a bátyámért.Nem tetszett látni őt?
-Bocs,szívem,nem láttam.-Drámai mozdulattal int körbe.-Olyan sokan vannak itt!
Visszafogatna integetem neki.
-Hát jó,akkor megkeresem.-Ahogy továbbmegyek,elgondolkodom,vajon látta-e a férjét,és kérdőre fogja-e vonni a kezén lévő sérülés miatt.
A nappaliban Jakson,a bátyám,a kanapén üldögél,dumál a legjobb barátjával,Caleb Millerrel.Megtorpanok a küszöbön,hogy ne vehessenek észre.Egyre csak nevetnek és beszélgetnek,gondtalanul söröznek.Utálom a bátyámat,amiért röhög,amiért itt van,amiért kénytelen vagyok szólni neki,hogy anyu odakint vár a kocsiban.
Elindulok feléje,de nem bírom megmozdítani a lábam.Tudom,hogy muszáj túlesnem rajta,de párocskák smárolnak a sarokban és táncolnak a szoba közepén,én pedig feszengek ettől.Nem kapok levegőt.nem kapok levegőt.Mozdulj láb,mozdulj!
Valaki nekem jön,és kis híján lelők a padlóra.
-Bocsi-mentegőzi egy mély hang.
Az ajtófélfába kapaszkodom,megtörik a bódulatom.Végigsietek a folyóson,meg sem nézem,ki jön nekem.Ki kell jutnom innen,hogy megint kapjak levegőt.
Miután magamhoz veszem az elsősegélydobozt a mosdó alatti szekrényből meg a jégtömböt a mélyhűtőből,kerülő úton megyek ki a házból,észrevétlenül osonok ki az oldalsó ajtón,Kayden már nincs odakint,de a kis téglaépület ablakán fény szűrődik ki.
Óvatosan kinyitom az ajtót,és bedugom a fejem a halvány megvilágított helységben.
-Hahó!
Kayden kilép a hátsó szobából,nincs rajta póló,és egy törülközőt szorít élénkpiros,feldagadt arcához.
-Na,sikerült?
Belépek a helységbe,és becsukom magam után az ajtót.Kayden felé nyújtom az elsősegélydobozt meg a jégtömlőt,de a fejemet az ajtó felé fordítom,hogy ne kelljen őt néznem.Csupasz mellkasa és farmerjából kilógó csípője láttán fojtogat a szorongás.
-Nem harapok,Callie.-Közömbös hangnemben szól,miközben elveszi a dobozt meg e tömlőt.-Nem muszáj a falat bámulnod.
Erőnek erejével feléje fordulok,és nem bírom megállni,hogy megbámuljam a hasát meg a mellkasát keresztező hegeket.Az alkarján végighúzódó vonalak a legborzasztóbbak,vastagok és szaggatottak,mintha valaki borotvával eset volna neki a bőrének.Ha tehetném,végigfutnám az ujjamat az összes sebhelyen,megszabadítanám őt a velük járó fájdalomtól és emlékektől.
Gyorsan leengedi a törülközőt,hogy eltakarja a felsőtestét,és ép szemével értetlenség villan,miközben egymásra meredünk.Zakatol a szívem,ahogy eltelik egy pillanat,csupán egy csettintésnyi,de mégis mintha örökké tartana.
Kayden pislog,és monoklijára szorítja a jégtömlőt,miközben óvatosan leteszi a biliárdasztal szélére az elsősegélydobozt.Remegő ujjakkal húzza vissza a kezét,és meglátom,hogy ökle minden ujjízületét véresre horzsolta.
-Kivennéd belőle a gézt?Nekem kicsit fáj a kezem.
Ahogy bénázó ujjakkal igyekszem kinyitni a reteszt,beakad a körmöm a résbe,és betörik.Mire sikerül felemelnem a fedőt és kivennem a gézt,vér szivárgót az ujjamból.
-Szemed alatti sebet talán össze kéne varrni.nagyon rosszul fest.
A törülközővel nyomogatja a vágást,grimaszol a fájdalomtól.
-Nem olyan vészes.Csak ki kell tisztítani,és bekötni.
A forró,gőzölgő víz végigfolyik a testemen,perzseli a bőröm,vörös nyomokat és hólyagokat hagy rajtam.Nem akarok mást,csak újra tisztának érezni magam.Elveszem tőle a nedves törülközőt,vigyázok,ujjaink egymáshoz ne érjenek,és előrehajlok,hogy szemügyre vegyem a sebet,ami olyan mély,hogy izmot és szövetet látok.
-Tényleg összekel varrni a sebed.-Lenyalom a vért betört körmű hüvelykujjamról.-Különben heg marad utána.
Ajka szomorú mosolyra görbül.
-Kibírom a hegeket,pláne azokat,amik kívül vannak.
Teljes szívemből megértem.
-De komolya,orvoshoz kéne vitetned magad anyukáddal,aztán el kellene mondani neki,mi történt.
Leteker egy kis darab gézt,ám az egészet leejti a padlóra.
-Az teljesen esélytelen,de mindegy is,mert úgysem számítana.Ez az egész nem számít.
Bizonytalan ujjakkal felveszem a gézt,és letekerek róla egy kis darabot.A kézfejem köré csavarom,majd letépem az orsóról,aztán kiveszem a ragasztószalagot a dobozból.Ezek után kiűzök a fejemből minden egyes rettegő gondolatot,és Kayden arca felé nyúlók.Mozdulatlanul áll,s mellkasához szorítja fájó kezét,miközben sebére helyezem a gézt.Tekintetét rám szegezi,összevonja a szemöldökét,és alig vesz levegőt,mialatt leragasztom a kötést.
Hátrahúzódom,és felsóhajtok.A családtagjaimat leszámítva Kayden az első,akit az elmúlt évben szándékosan megérintettem.
-Én a helyedben akkor is fontolóra venném az orvost.
Becsukja a dobozt,letöröl egy vércseppet a fedeléről.
-Láttad odabent apámat?
-Nem.-Csipog a mobilom a zsebemben,elolvasom az SMS-t.-Mennem kell.Anyukám odakint vár,a kocsiban.Biztos,hogy most már boldogulsz?
-Persze,simán.-Rám sem néz,miközben felkapja a törülközőt,és a hátsó helység felé indul.-Jól van,akkor majd még látjuk egymást,gondolom.
Nem,nem látjuk.Visszadugom a zsebembe a telefont,és az ajtó felé indulok.
-Igen,majd biztos összefutunk.
-Köszönöm-teszi hozzá rögtön Kayden.
A kilincset markolva megtorpanok.Rémesen érzem magam,amiért itt hagyom,de gyáva vagyok maradni.
-Mit?
Egy végtelenségig tűnődik,majd nagyot sóhajt.
-Hogy idehoztad nekem az elsősegélydobozt meg a jégtömlőt.
-Nagyon szívesen.-Nehéz szível lépek ki az ajtón,hiszen újabb titok terhét vettem magamra.
Amint meglátom a kavicsos felhajtót,megcsörren a mobilom.
-Kevesebb mint egy méterre vagyok tőletek-veszem fel a telefont.
-A bátyád idekint vár,muszáj végre hazamenni.Nyolc órán belül ki kell érnie a reptérre.-Édesanyám hangja nagyon ideges.
Gyorsítok.
-Bocs!Elvonták a figyelmem...De te küldtél be érte.
-Hát,azóta olvasta az SMS-emet,na,siess már!-Leteszem a telefont,amint kiérek a ház elé.
Daisy,Kayden barátnője,a tornácon üldögél,egy szelet tortát eszik,miközben Caleb Millerrel cseveg.A gyomrom azonnal görcsbe rándult,a tartásom meggörnyed,és a fák árnyékába húzódom,remélve,hogy nem látnak meg.
-Uramatyám,csak nem Callie Lawrence?-Szól Daisy,fél kézzel leárnyékolja a szemét,és felém hunyorog.-Te meg mi a fenét keresel itt?Nem a temetőben kéne lógnod,vagy ilyesmi?
Lehajtóm a fejem,és megszaporázom a lépteimet,elbotlom egy nagy kőben.Gyerünk tovább,lépésről lépésre!
-Vagy talán csak fincsi tortám elől menekülsz?-kiáltja utánam Daisy nevetve.-Mi a baj,Callie?Gyere,meséld el!
-Hagyd már!-inti gúnyos vigyorral Caleb,aki áthajol a korláton,és olyan fekete szemmel néz,akár az éjszaka.-Lefogadom,hogy Callie-nek jó oka van elmenekülni.
A szavaiból kivehető a burkolt célzást felpörgeti a szívemet és a lábamat.Berohanok a felhajtó sötétjébe,nevetésüket hangja a hátamba csapódik.
-Mi bajod van?-kérdezi a bátyám,ahogy bevágom a kocsiajtót,bekötöm a biztonsági övet,lihegek,és lesimítom a hajam rövid tincsit.-Miért futottál?
-Anyu azt mondta siessek.-Az ölembe bámulok.
-Néha egyáltalán nem értelek,Callie.-Sötétbarna haját igazgatja,majd hátradől az ülésen.-Mintha direkt erőfeszítést tennél,hogy az emberek futárnak gondoljanak.
-Nem én vagyok a huszonnégy éves,aki egy gimis buliba lóg-emlékeztettem.
Anyukám bosszús tekintettel néz rám.
-Callie,ne csináld!Tudod,hogy Mr.Owens hívta meg a bátyádat,ahogy téged is meghívott.
Kayden járt a fejemben,véres és feldagadt arca.Borzasztóan érzem magam,amiért egyedül hagytam,és kis híján elárulom anyámnak a történteket.Ám ekkor szemembe ötlik Caleb meg Daisy a tornácon,amint figyelnek minket tolatás közben,és eszembe jut,hogy egyes titkokat magunkkal kell vinnünk a sírba.Egyébként is,édesanyám sosem volt az a típus,aki kíváncsi lenne a világ csúnya dolgaira.
-Csak huszonhárom vagyok.A jövő hónapig nem is töltöm be a huszonnégyet-zökkent ki a bátyám a gondolataimból.-És már a többiek sem gimisek,szóval hagyjál békén.
-Tudom,hány éves vagy-felelem.-És már én se vagyok gimis.
-Azért muszáj így örülnöd neki-grimaszol anyám,miközben elfordítja a kormányt,hogy kikanyarodjunk az utcára.Barna szeme körül elmélyülnek a szarkalábak,ahogy igyekszik megállni a sírást.-Hiányozni fogsz nekünk,én pedig nagyon szeretném,ha meggondolnád magad,és mégiscsak várnál őszig,hogy elmenj az egyetemre.Laramie majdnem hat órára van innen,édesem.Nagyon nehezen bírom majd,hogy ilyen messze leszel.
A fák között elnyúló,alacsony dombokon átlévő útra mennek.
-Bocs,anyu,de már beiratkoztam.Egyébként sincs semmi értelme itt maradnom a nyárra,csak hogy a szobámban üldögéljek.
-Vállalhatnál valami állást-javasolja.-Mint a bátyád szokott nyaranta.Úgy több időt töltenél vele,ráadásul Caleb is nálunk lakik majd a nyáron.
Testem minden izma begörcsölt,mintha csomóra kötötték volna,és csak nagy erőfeszítés árán sikerül levegőt vennem.
-Bocsi,anyu,de készen állok rá,hogy egyedül legyek.
Az nem kifejezés.Elegem van már abból,hogy anyám örökké szomorúan néz rám,mert semmit sem ért,amit teszek.Nem bírom már,hogy el akarom mondani neki,mi történt,de tudom,nem lehet.Készen állok arra,hogy egyedül legyek,jó messze a rémálmoktól,amik eluralják a szobámat,az életemet,az egész világomat.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése